• Élet

    Dream Theater

    Néha azon tűnődtem magamban, hogy van-e nekem kedvenc zenekarom, akikért rajongok. Éveken át azt hittem, hogy már nincs, mert kinőttem valamiért a Jim Steinman – Meat Loaf dalokból (bár néha azért vissza-visszatérek hozzájuk). De időközben rájöttem, hogy mégiscsak van, ha meghallom, hogy jön Magyarországra, igyekszem megragadni a lehetőséget, hogy kijussak a koncertre.

    Ez a zenekar pedig a Dream Theater. Történt ugyanis, hogy a 2020 februári koncertjük előtt úgy volt, hogy nem tudunk menni, de kiderült, hogy mégis, ezért rájöttem, hogy ez már több, mint egy fellángolás. Azóta kb. a 4. koncertükre készülök idén novemberben. Természetesen nem most kerültek fel a radaromra, kb. 20 éve történt, amikor Gargaj lelkesen mutatott egyszer egy zenét, hogy ezt mindenképpen hallanom kell. Ha jól emlékszem, a legtöbb esetben elutasítást kapott, amikor mutogatta a barátainak, de nálam csodálkozott, hogy nem küldtem el azonnal.

    Egyrészt azért, mert a Meat Loaf dalok igencsak kikövezték az utat a hasonló zenéknek, másrészt pedig – az azóta megkerülhetetlen – Scenes From a Memory album első dalának végén ott van a

    „Hello Victoria, so glad to see my friend.”

    …. és még csodálkozunk azon, hogy egyből ráharapok? 🙂

    Az is megfogott a zenekarban, hogy a zenekar tagok egyenként rendkívül kimagaslóan űzik a zenélést, és nem véletlenül tartanak ott, ahol tartanak. Rettentő inspiráló és motiváció az, amit lehet tőlük tanulni, hogy kellő akarattal, izzadsággal és alázattal mindenre képesek lehetünk. De ha nem sikerül, akkor legalább megpróbáltuk és nem marad bennünk az az érzés, hogy „Mi lett volna, ha” (különben is károsnak tartom ez a kérdést).

    Igaz, mostanában nem volt alkalmam hallgatni őket, mert a napot átvette a Kaláka együttes, de a gyereknek meg fogom mutatni, hogy vannak még finomságok a zenei iparágban.

    Ráadásul tavaly ősszel ismét robbant a bomba, miszerint Portnoy bácsi visszament a zenekarba több, mint 13 év után és vele készítik el a 16. albumot (ha jól számolom). Azon a héten, amikor bejelentették a hírt, szombaton Mike éppen Budapesten koncertezett. Tökéletes párosítás!

    Eleinte nem nagyon hittem, hogy szeretnek idejárni amikor az énekes említette, azt hittem, hogy csak udvariasságból mondja a magyar rajongóknak, de amikor 4-5x idejöttek, kénytelen voltam elhinni. Izgatott vagyok, mert idén ünneplik a 40. évfordulójukat és elég nagy dobásra készülnek. :))

  • Egyéb

    Pánik helyett

    Régebben kifejlesztettem egy módszereket arra, hogy a félelmetes/pánikolós helyzetek súlyát hogyan lehet tehermentesíteni. Hol egyiket, hol másikat. És azt gondolom, hogy ebben a járványügyi helyzetben is segíteni fog. Természetesen én is igyekszem követni a híreket, de ha már soknak érzem, akkor azonnal leállok velük.

    Az első a zene, a másik a tánc, és a harmadik az, hogy olyan vicces videókat, dolgokat nézek, amik szinte fájnak, akkorát ütnek. Ezek a kedvenceim. Ilyenkor mindig a hangulatomat emelem. Főleg a híreket szoktam 5 perc után kikapcsolni és inkább neten nézem őket meg, mert jön a pánik a félelem, hogy meggyilkolta-megkéselte-drágul a benzin…. stb. és sehol egy jó hír (na jó elvétve 5%-ban).

    Közben meg kinézek az ablakon és látom, hogy lassan virágba borulnak a fák, csicseregnek a madarak, mert jön a tavasz (vééééééééégre! kedvenc időszakom elkezdődik –> imádom a meleget)… a két világ meg teljesen ellentétei egymásnak. Na jó, nekem az az egyik nagy előnyöm, hogy a kis dolgoknak is tudok nagyon örülni.

    Ezzel a dallal szeretnék a hangulaton javítani, kérlek fogadjátok szeretettel. Egyébként ezt hívom én igazi örömzenének, mert amikor látom, hogy mennyire élvezik a zenészek ezt a koncertet, mindig fülig ér a szám. 🙂

    Mike Oldfield – The Bell (koncertfelvétel)